Minden, amit a kosárlabdáról tudni érdemes az online fogadás szempontjából.
Vajon te tisztában vagy a népszerű sportág történetével? Egy online fogadás oldal segítségével most elmeséljük. Hogy ne csak mindig a Netflix előtt ülj, és felfedezd újra a kosárlabda sport örömét.
Amikor egy kanadai tanár azon töprengett, hogyan tartsa fitten tanítványait a téli hónapokban, nem tudta, hogy hamarosan feltalálja a világ legnépszerűbb teremsportját: a kosárlabdát, amelyet ma már több mint 150 országban játszanak.
Hogyan találták fel a kosárlabdát?
A kosárlabda olyan játék, amelyet két ötfős csapat játszik egy négyszögletes, általában fedett pályán. Minden csapat úgy próbál gólt szerezni, hogy az ellenfél kapujába dobja a labdát egy megemelt vízszintes karikába, amelyen egy kosárnak nevezett háló feszül.
Az egyetlen jelentős, szigorúan egyesült államokbeli sportágat, a kosárlabdát James Naismith (1861–1939) találta fel 1891. december 1-jén, méghozzá a Nemzetközi Fiatal Férfiak Keresztény Szövetségének (YMCA) oktatóiskolájában Springfieldben, Massachusetts államban, ahol a férfi testnevelő volt – írja egy sportfogadás oldal.
Az első kosárlabda-mérkőzésen, 1891-ben Naismith két barackoskosarat használt, ez adta a sport nevét. Hamar elterjedt a hír az újonnan feltalált játékról, majd Naismith a szabályzatot az egyetemi lapjának 1892. január 15-i számában is közzétette.
Bár a kosárlabda versenyszerűen téli sport, egész évben játsszák – játszótereken, iskolák udvarán és családi utakon, valamint nyári táborokban. Sok gimnázium, ifjúsági csoport, önkormányzati rekreációs központ, templom és más szervezet szervez kosárlabda-programokat középiskolás kor alatti fiatalok számára.
Hogyan változtak a szabályok az idők során?
Mivel Naismith és öt eredeti játékosa kanadai volt, a játék először itt jelent meg, ám a századfordulóra Ausztráliában, Kínában, Indiában, Japánban is felbukkant. Ekkoriban gyakran kosarakat rögzítettek az erkélyekre, így a kosár mögött ülő nézők könnyen áthajolhattak a korlátokon, és eltérítték a labdát, hogy az egyik felet előnyhöz juttassák, a másikat pedig akadályozzák.
A középiskolai és egyetemi szintű kosárlabda a korai idők strukturált, merev játékából olyanná fejlődött, amely gyakran pörgős és sok dobást hoz. Az egyéni képességek jelentősen javultak, és bár a kosárlabdát továbbra is a legjobb csapatjátéknak tekintették, az individualista játékstílust nemcsak elfogadták, hanem a mérkőzések megnyerésének hatékony eszközeként is alkalmazták.
Kezdetben egy csapat játékosainak száma az osztály létszámától és a játéktér méretétől függően változott. 1894-ben a csapatok öt fővel kezdtek játszani egy oldalon, később a szám hétre, majd kilencre emelkedett. 1897-ben a szabályok öt játékost írtak elő, és ez a szám azóta is megmaradt.
A játékosok eredetileg háromféle egyenruha egyikét viselték: térdig érő futballnadrágot, jersey harisnyanadrágot vagy rövid bélelt nadrágot és térdvédőt. A pályák gyakran szabálytalan alakúak voltak, esetenként akadályokkal, például oszlopokkal vagy lépcsőkkel, amelyek akadályozták a játékot.
Csak 1903-ban mondták ki, hogy minden határvonalnak egyenesnek kell lennie. 1893-ban dobták először piacra a vaskarikát függőágy stílusú kosárral. Eredetileg egy létrát, majd egy rudat, végül a háló aljára erősített láncot használták a labda visszaszerzésére egy sikeres dobás után.
Egy sportfogadás oldal beszámol róla, hogy az első években a meccseket gyakran 30-nál kevesebb ponttal nyerték meg, így a játék a nézők szempontjából lassú volt. Miután egy csapat szerény előnyre tett szert, népszerű taktika az volt, hogy lassították a játékot úgy, hogy a labdát úgy passzolták, hogy nem próbáltak gólt szerezni, ezzel próbálva húzni az időt.
Az NBC, látva az ilyen lassítási taktikák visszaszorításának szükségességét, számos szabálymódosítást vezetett be. Ezért 1933-ban vonalat húztak a pálya közepén, és a támadócsapatnak 10 másodpercen belül tovább kellett passzolnia a labdát, vagy elvesztette azt.
Évtizedek teltek el, mire újabb, hasonló nagyságrendű változtatást hajtottak végre a játékban. Végül az NCAA Szabályok Bizottsága 1985-ben 45 másodpercre korlátozta azt az időt, amíg a csapat dobás előtt magánál tarthatja a labdát, majd egy évvel később bevezették a hárompontos dobás szabályát is. 2008-ban a hárompontos vonalat 6,3 méterre helyezték át a kosártól.
A Stanford Egyetemi Hank Luisetti volt az első, aki az 1930-as évek végén népszerűvé tette az egykezes dobást. Az 1950-es és ’60-as években a dobási stílus Luisetti egykezes lökéséből ugródobássá fejlődött. Jerry West és Rick Mount legendás játékosok igazolták a dobásstílus elképesztő hatékonyságát.
A coaching stratégia érezhetően megváltozott az évek során. Frank W. Keaney a University of Rhode Island edzője volt 1921 és 1948 között, az ő nevéhez fűződik a „fast break” kosárlabda fogalmának bevezetése, amelynek során a támadó csapat gyorsan továbbpasszolja a labdát a sikeres dobás reményében, mielőtt a rivális csapat beérné. Eközben a védekezői filozófia is hasonló változáson ment keresztül.
Valóban sikeresebbek a magasabb játékosok?
Az évek során a szabályalkotók egyik fő gondja az volt, hogyan semlegesítsék a magasabb játékosok előnyét. Az 1,96 méter magas Joe Lapchicket például nagyon magasnak tartották, amikor az 1920-as években az Original Celticsben játszott, de mivel még magasabb játékosok is megjelentek, válaszlépésként megváltoztak a szabályok.
Annak megakadályozására, hogy a magas játékosok előnyben legyenek, 1932–33-ban szabályt vezettek be, amely megtiltotta, hogy a labdát birtokló játékos három másodpercnél hosszabb ideig háttal álljon a kosárnak a szabálytalansági sávon belül. Ezt a három másodperces szabály később minden támadó játékosra vonatkoztatták – hívja fel rá a figyelmünket egy sportfogadó oldal.
1937–1938-ban egy új szabály megtiltotta, hogy a játékosok hozzáérjenek a labdához, amikor az a kosárban vagy a peremén volt, 1944–45-ben pedig tilos volt, hogy bármely védekező játékos hozzáérjen a labdához, miközben az a kosár felé repül.
Ennek ellenére minden eltelt évtizedben a legmagasabb játékosokkal rendelkező csapatok domináltak. Bob Kurland (2,13 méter) az 1940-es években két NCAA-bajnoki címig vezette az Oklahoma A&M-et, 1945–1946-ban pedig a nemzet élén végzett a pontszerzésben. Ugyanebben a korszakban George Mikan – aki 2,08 méter magas volt – több mint 550 pontot szerzett a DePaul Egyetemen töltött utolsó két szezonjában.
Az 1950-es években a 2,06 méteres Bill Russell lett a profi kosárlabda történetének egyik legelismertebb centere, míg a 2,16 centis Wilt Chamberlain a Kansasi Egyetemen játszott, mielőtt az 1950-es évek végén a világ egyik legprofibb hivatásos játékosává vált. Ám hogy a magas játékosok milyen eséllyel lesznek sikeresebbek, arra nézve nem születtek statisztiák.
